Azt álmodtam, hogy volt egy kisbabám, akit magamra kötöttem. Valahonnan elémkerült egy több méter hosszú hordozókendő és tökéletes technikával feltekertem magamra a gyerekkel együtt. Érdekes, mert van már két, biztosan 20 kiló fölötti gyerekem, akiknél egyáltalán nem volt indíttatásom ilyen Nagy Anya kelléket használni, egyébként Andris biztosan nagyon szerette volna, a gerincemről pedig nem is beszélve.

Reggel elgondolkodtam, hogy nem kevés tudatalatti munkálkodik emögött az álom mögött. Andris ugye éjjel-nappal a fenekemben van, ami nem szép kifejezés, mert nem rosszaságból csinálja, egyszerűen ilyen, kell neki a kapaszkodó, az együttlét, a visszajelzés. Ami fárasztó, hogy még mindig jön éjjel. Igen, minden éjjel. Már egyáltalán nem ébredek fel rá, csak reggel nézünk össze, és a a csontjaim érzik egész nap, mert mikromiliméternyi hely jut így mindenkinek. Ami érdekes, hogy ő sem ébred fel arra, hogy átrongyol. A lényeg, hogy nevelési csavart vezettem be, azaz parasztosan élek a lekenyerezés eszközével, most tovább léptünk a matricákon (melyek egyébként nem eredményeztek semmit, itt pihennek a fiókban). Bundi egyik nap kiszúrt egy másik autóban egy bólogatós kutyát. Azóta arra vágyik, én meg kínomban, mert gonosz voltam, azt mondtam neki, hogy majd, ha egyedül alszik, akkor kap (bízva abban, hogy mire ez bekövetkezik, azaz az érettségiig, jól elfelejti). Gyerek meg kiszúrt velem, két éjszaka is a helyén maradt. Kutya egyelőre nincs, fingom sincs, hol szerezzem be azt a szart. A következő a toronyóra lesz lánccal. De nem szólhatok, mert én voltam az, aki megvettem fél éve a lávalámpát is, pedig arra mindig azt mondtam, hogy na neee. Azóta én izgulok rá a legjobban, amikor elkezd a viasz folyni benne, üvöltözöm, hogy gyeeeeertek, születéééés, köldökzsinóóóóóór, vulkááááááán. Fő a következetesség. És a kukorica...