Palacsintasütés közben, elkanyarodtam 3 hónap után a tyúkólba. Miután konstatáltam az új szerzői bázist és némi izgalmat éreztem amiatt, hogy most, na, talán, valami jó, mert heti egy napló mégsem csinál nyarat, észrevettem, hogy ezek kicsinálták MM-t is.

Nem igazán minősíteném azt, ami egyébként régen is gyomorfordulást okozott, annyit azért meg kell jegyeznem, hogy néhányan kommentelés nélkül, pihenhetnének egy-két hónapot, aztán visszanézhetnének szintén hozzászólás nélkül, hogy levonhassák a távolról pontosan észrevehető konzekvenciát. Egyébként a legjobban fujjoló, kritikák okosan, ám túl hangosan (vagy nem okosan, de túl hangosan) nyilatkozó kommentelők 90 százaléka írt már posztot is. Amikor pedig kritika érte őket, csodálatos volt a kirohanásukat, mentegetőzésüket olvasni, felért egy-egy pszichológiai elemzéssel. Elképesztő, hogy ilyen kiszámíthatóak az emberek. Gy. mindig azt mondta régen, hogy higyjem el, az a leghangosabb, aki irigyli azt, amit más csinál. Én meg soha nem értettem ezt, mert a dolgokat csak el kell kezdeni, aztán folytatni, végül pedig mindig nyelni. Namármost, vagy nem tudják elkezdeni, vagy folytatni, vagy pedig nagyot nyelni. Nekem az utóbbi ment végül a legkevésbé és azóta rájöttem, hogy bár sokat köszönhetek a tyúkólban töltött éveknek, azóta szebben süt a nap, mert naponta nem rúg belém valaki, csak úgy. Mert. 

Kár, hogy előbb vagy utóbb, mindenki bedobja a törit, aki jól csinálta, ha nem is irodalmi klasszisokban a TY-ben (legyen akkor ez a neve innentől, bár nem szándékozom vele a továbbiakban sem foglalkozni). Pedig mekkora lehetőség lenne benne, ha egyszer valaki szakértelemmel megfogná, ránézne, vagy egyszerűen csak megfékezné azt az álszakértelemben önmagát ringató ámokfutást. Azért majd később visszanézek, drukkolok az újaknak.