Vasmacs

Érdekes látni, hogy ki, mit kezd nőként az álmaival. Nekem nagyon furcsa, hogy lehet úgy  élni, ahogy csak elénkdobják a dolgokat. Persze nem az furcsa, hogy sokan nem törtetnek, helyezkednek, egyáltalán AKARNAK valamit, hanem az, hogy nem álmodnak tovább. Vagy az is lehet, hogy de, csak éppen máshogy, ez pedig egy érdekes része a dolgoknak, mert könnyen lehet, hogy velem van a baj.

Álmokkal, tervekkel, vágyakkal élni egyáltalán nem egyszerű és sokkal biztosabb, hogy előbb, vagy utóbb csalódni fogsz, kielégületlen leszel, vagy valalmitől végleg megfosztott. Nekem például soha nem úgy jó, ahogy éppen van. Mindig csak egy hajszálnyi az eltolódásom, mert utólag viszont nagyon hálás vagyok mindenért, sőt, néha túlságosan cukrosan tudok rajongani a múltamért, és mindig bennem van az a korcs hajlam, hogy visszatekintsek, ahelyett, hogy megéljem a dolgaimat. Valahogy időturmixban vagyok, a jelen pedig a sok közül a lehető legszürkébb. Színes a múlt, érdekes, azzal a fájó érzéssel, hogy soha nem tudom visszahozni. A jövő pedig ígér mindenfélét, nagy lehetőségeket, de közben ijesztő is, mert veszteséggel is fenyeget, még mennyire.

Visszatérve az álmokhoz, én mindig azt hittem magamról, hogy csak kicsiket álmodom, nehogy csalódjak. Aztán rájöttem, hogy nem is voltak ezek az álmok kicsik, sőt, nem is álmok voltak, csak képek és elképzelések, magam elé állított elvárások. És úgy léptem mindig egyet, hogy nem gondolkodtam nagyon, de léptem. És olyankor, amikor valakit látok úgy élni, hogy teljesen elégedett, a fele annyival is mint én, nem értem, hogy hogyan lehetünk ennyire mások. 

Nekem mindenből kell egy kicsi, sőt, a legtöbből nagyon sok. Az, hogy gyerekeim vannak, a legjobb dolog és mindig arra készültem, hogy ők legyenek. Most itt vannak, a legtöbbször fáradt vagyok hozzájuk, mert hát ez a jelen, amit éppen meg kell valahogy oldani, de alapvetően a velük való kapcsolatom a legtisztább. Még akkor is, ha időcsúszá itt is van, mégis olyanok, mint a víz a pohárban, természetes hogy lenniük kell.

Néha úgy érzem, hogy belül, valahol mindent ki kell töltenem. Anyasággal, szerelemmel, alkotással, sikerrel, megszálottsággal, jósággal, hittel, értelemmel. Néha szeretnék egyszerűen csak lenni, elfogadni, ami éppen van, de a hiányok bizseregnek, a konfortérzetem jelzi, ha valahol tölteni kell. Jó lenne megelégedni annyival, ami jut. De sajnos én mindig tovább gondolom, nagyban képzelem a dolgokat...És ilyenkor azért arra is godnolok, hogy talán nem véletlenül történnek velem a dolgok, hanem magam miatt. Mert ezt akarom és így. Vagy valami hasonló...