Vasmacs

Ilyenkor, a több napos ünnepek ikszedik (jujj) napján, már pontosan tudod, hogy barátaid és üzletfeleid, egyszóval mindenki, aki hétköznap megfeszített munkára ítéltetett, szóval nehezen tud mit kezdeni magával és a családjával. Vagyis, a kettő, azaz a család és magunk nehezen kompatibilitálható, és csakis azért, mert egészen egyszerűen elszokunk egymástól. Nálunk a nyaralásoknál teljesedik be a kép, s miután tavaly elkezdtünk inkább egyszerre két hétre menni, a második forduló már viszonylag nyugisan szokott eltelni.Mert "Jé, család? Jé, gyerekek? Jé, férj és feleség?

Amikor tehát lopva leülsz a gép elé, mondjuk március 15-én, hogy reávesd tekinteted a világ dolgaira, ahol nincs visítás, addideee, ne húzd a karom, adj egy rágót, pisilnem kell, egyszóval akkor döbbensz rá, hogy nem vagy egyedül, mert a fészbúkon legalább 8 ismerősöd ott lóg, szintén sutyiban. Hát ezek mennek.

S mivel nehéz nekimenni a szabad levegőnek, mert tele a tökünk a hideggel, ezért mindenki pótcselekszik, mert egymástól senki sem tudja csinálni békében azt, amit akar. Talán délutánra beugrik a nagy ötlet, hogy mozin és múzeumon kívül mit csinálhatunk, hogy lefárasszunk a két növésben lévő szervezetet, mivel az előző két programot már tegnap és tegnap előtt kilőttük. A bringán hideg van, a lakásban unjuk, s csak a család fele olvasás-kompatibilis. S hogy mi ez a kifakadás, postrtaumás menstruációs szindróma (amennyiben van ilyen), vagy téli depresszió, tulajdonképpen teljesen mindegy. A lényeg, hogy itt ragadt ez a rohadt tél, beszorult, s pont olyan, mintha soha, de soha nem menne el. Ki tudja, lehet, hogy tényleg itt marad?