„Pardon”, mondta még utoljára, aztán keményen beékelte magát a zöldséges részlegbe, elzárva Kiss Eleonórát az akciós banántól, nem kis bosszúságára.

„ Tulajdonképpen egészen kényelmes, rég nem feküdtem ilyen pihenten” gondolta az öreg, miközben karikában gyülekeztek körülötte. Néha kinyitotta a szemét, s megállapította, hogy a hipermarket tele van galambbal, valamint azt is, hogy a csövek erős erózióba kezdtek.

„ Elképesztő, elképesztő!” kiabálta Kiss Eleonóra, egyrészt a banán miatti izgalmában, másrészt pedig azon aggodalmának hangot adva, hogy valaki tehetetlenül fekszik a földön, hát micsoda szerencsétlenség!

„Nincs semmi látnivaló, tessék, kérem oszolni”, mondta egy piros köpenyes fiatalember, odaérve a zöldséges ládák mellé, akit tavaly neveztek ki az áruház elsősegély részleg vezetőjének. Akkor úgy érezte, hogy nagy előrelépési lehetőség ez, főleg, mert a kemény fenekű Laura is jelentkezett az ügyeleti beosztásra, s nem értette, az anyja miért nem örül vele, s miért mondja folyton, hogy „nem lesz ezzel munkád Feri, jobban tennéd, ha megtanulnál németül!” Fontos szerepének tudatában, először begombolta, majd gyorsan kigombolta a köpenyét, megvizsgálta közelebbről Krönnenbauer Mátyás enyhén szederjes arcát, majd elszaladt.

„ Hallatlan! Hogy minek jön ilyen tömegbe vásárolni, aki ilyen állapotban van, hallatlan!”Ezt egy lakk-kabátos nő mondta, aki erősen meg volt róla győződve, hogy pénteken csak azok intézhetnek nagybevásárlást, akiknek feltétlenül muszáj. Ő természetesen önmagát is azok közé sorolta, igaz, nagyvonalúan elsiklott a fölött a tény fölött, hogy gyakorlatilag a hét minden napján megvehetné a tíz tejes kiflijét, valamint a három csomag Caty macskaeledelt, némi selyemcukorkával (és négy kiló cukorral, de ez csak a vésztartalékok miatt), mellyel pontosan 105 forintot spórol a sarki közérthez képest. Hétfőn persze nem jöhet, mert akkor várja a Nejsznét, aztán kedden megy a sorozata a tévében, pontban nyolc órakor, szerdán telefonálni szokott a lányával, aki Ausztráliában él, csütörtökön pedig a rádió klasszikus kívánságműsorát hallgatja, élőben, mert úgy a legjobb.

„ Igazán tapintatlanság pont ilyenkor, ezt…csinálni…!” S még hozzátette volna a lakk-kabátos, hogy mit is pontosan, hátha valaki félreérti, hogy mire gondolt, de inkább csak rámutatott a nyugalmazott tiszt kihűlni készülő testére. Ekkor érkeztek meg a mentősök, akik ütemesen kezdték masszírozni a testet, az egyikük erősen nézte az óráját, miközben néha felnézett a fölötte lógó táblára. „Akciós banán, majd mondom a Gyöngyinek, hogy vegyen egy kilót, jó lesz turmixnak”,

„Kettő, három, most….újra,…..” De már mindegy is, legyintett a mentős, nézte, hogyan gyöngyözik a társának a homloka, s kicsit örült, hogy reggel a műszakkezdéskor ő jött vele, mert olyan lelkes mindig.

„ Ez a káposzta illat kiváló!” Szippantott Krönnenbauer egy mélyet, s egyben egy utolsót is, s még megpróbálta felidézni, hogy hol érezte utoljára ezt a szagot. Az áruházi hangosbeszélőn éppen a „Fehér sziklákat” játszotta, Krönnenbauer Mátyás pedig egészen világosan és tisztán látta a nagyanyját, ahogy a konyhában reszeli a káposztát, s a kezei ki vannak pirosodva, mert nagyon kell erőlködnie és kimarta a sós-ecetes lé. Éppen odaszaladna hozzá, amikor egy hatalmas ütést érez a mellkasán, de inkább előre lép, már majdnem az asztalnál van, meg tudja számolni a nagy pipacsokat az öregasszony kendőjén, a következő ütésnél még megtorpan, de nem néz vissza, mert a nagyanyja rámosolyog és aludttejes kenyeret ígér neki. A Fehér Sziklák egyre hangosabban szól, a lábával rúg még egyet a káposzták mellett (a rekeszek mellett egy paradicsom is lapul), aztán elveszi a kenyeret a szikkadt kezek közül. „Olyan jó itt”, mondja, s az öregasszony a nedves kezével megsimítja a fejét „Matykó, Te, hát gyere ide, segíts gyalulni!”

A mentősök pakolnak, a piros köpenyes elsősegély-felelős pedig ide-oda mászkál, s próbálja felidézni, hogy mit tanultak a hasonló esetekről a tanfolyamon, mit is kéne neki most csinálni, de semmi nem jut eszébe, csak a Laura kemény húsa.

„Pardon”, mondta Kiss Eleonóra, miközben elhaladt az esemény mellett és végre hozzáfért az akciós banánhoz, „Pardon”, mondta a mentős, aki közelebbről is meg akarta nézni az árut, hogy érdemes-e az asszonyt visszaküldeni érte. „Micsoda vég!” Mondta egy hang, de csak nagyon halkan, mert a hangosbeszélőben a debreceni kolbász akcióját hirdették éppen, így a káposzta csak csendben siratta az előtte fekvő tetemet. „De legalább hamar vége lett. Még az akció vége előtt.”