Vasmacs

Na, beszippantottak a hétköznapok. Néha annyi minden eszembe jut, hogy ez most leírom, de egyszerűen nem jutottam három gombbal odébb. Semmi különös, csak mindig van valami piszlicsáré dolog. Ma reggel aztán azon gondolokodtam, hogy nics ideje az agyamnak hülyeségeken sem agyalni, nem is röhögtem vagy egy hete, pedig még szomorú sem vagyok. Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy amikor felnőtt leszek, majd tudni fogom, hogy valahová megérkeztem. Most, hogy az vagyok, még mindig azt várom, hogy egyszer csak elmúlik a napi aprítás, szennyes be, teregetés ki, vasalás, portörlés,porszívózás, vásárlás, szemét kialmolás, főzés, főzés és főzés és még sehol nem beszéltem a gyerekekről, meg a munkáról. Nincs ez így jól, vagy is lehet, hogy azért élünk így, hogy ne legyünk annyira szomorúak, ha majd feldobjuk a tappancsunkat. A vicc az egészben, hogy nem vagyok depressziós, alapvetően jó a kedvem, békésen elvagyunk a gyerekekkel, tök jó most velük, élvezem a munkám, csak a hétköznapok... Úgy elutaznék valahová! ÚGY! Ahol elém tesznek egy tál kaját, nem kell a morzsát összeszednem a szőnyegről és új ingerek érik az agyamat. Vigyetek el valahová!!