Vasmacs

Tegnap megnéztük az Avatart és arra jutottam, hogy nem kellene ezt háromdééében erőltetni,éppen eléggé tátottam a számat három órán keresztül így is. Egyrészt üt a film, még akkor is, ha egy modern indiánmese, másrészt olyan csodálatos látvánnyal bír, hogy nem is akarunk utána szétnézni. Mondjuk a Kökin.

Egyébként már itt van most is ez az irányvonal, folyton függünk valamin. Szép lassan virtuális ingerek tömege között válogatunk: egyre nagyobb tévéket nézünk otthon, felváltva tévéjátékozunk valamit, az internet előtt éljük a fél életünket, ha pedig felállunk a monitor elől, hirtelen olyan furcsa, valószínűtlen minden. Hol a távirányítót nyomkodjuk, hol az okostelefonunkat, hol pedig valami igen fontos, XXI. századi eszközt. És közben szürkék a házak, az emberek, a növények,minden. Bitekben kommunikálunk, gondolkodunk, digitálisan mérik a munkánkat, a szórakozásunkat, sőt, még a pénzünket is, amit nem láttunk hónapok óta, csak számokat belőle, hol mínusz, hol plusz előjellel papírokon. Az örömöt smilek jelentik, a szomorúságot anti-smilek, a barátunkat pedig, akivel négy hónapja nem találkoztunk, egy nicknév csak a skypon. Facebookolunk, twiterezünk, blogolunk. Ti nézitek, hogy mit csinálok én meg nézem, hogy nézik-e, hogy mit csinálok. Innetől kezdve pedig csak egy lépés, hogy néhány centivel közelebb menjünk a monitorhoz, az lcd kijelzőhöz, vagy bármilyen új, több dimneziós képvarázshoz, ahová belenyúlhatunk, átmászhatunk, kiterjeszkedhetünk. Ami itt marad? Végül is tök mindegy, ennél sokkal szebb az álmodott világ. S ha már merünk nagyot álmodni, talán megtalálta az emberiség az örök élet titkát is, és néhány lépésre vagyunk attól, hogy testvándorlók legyünk, lélek helyett...