Feri anyukája nagyon beteg, azt mondták az orvosok, hogy napjai vannak hátra. Saját lábán ment hétfőn a kórházba, ahová kivizsgálásra ment be, most már csak fekszik. Persze május óta lehetett tudni, hogy valami nem stimmel, de minden orvos, akivel eddig beszélt, vagy találkozott, vagy a leleteit vitték, azt mondták, hogy persze komoly a baj, de ezzel a típusú daganattal évtizedeket is el lehet élni akár, hiszen izolált. Azon gondolkodom, hogy lehet, hogy a dokik már májusban látták, hogy ez nagyon gyors lesz, vagy legalább is azt, hogy menthetetlen és hárítottak. Olyan már minek alapon. Ma reggel aztán közölték, hogy egy nagyon ritka és agresszív daganat teleszórta áttétekkel az egész testét. A hanyatlás pedig egy hét volt.

Tesóm szerint, aki meg fog halni, mert nincs remény, annak igen is meg kell mondani. Szerintem pedig nem. Aga okos hangon közölte is velem, hogy DE TÖRVÉNY VAN RÁ. Aha. Hát tőlem ugyan ne vegyék el a reményt törvényileg. Mondják el, hogy mi a bajom, de senki ne mondogassa az utolsó perceimig, hogy nincs remény és vége. Mindig legyen remény, ne úgy kelljen felkelnem, hogy holnap, vagy holnap után már nélkülem fog sütni a nap. Ne tudjam, hogy mikor lesz ennek vége, ha meghalok, hát már úgyis mindegy. Én meséken nőttem fel és a lelkem mélyén mindig is hittem, hogy az egész mindenség körülöttünk, a sok jóval és rosszal együtt, valami olyan egyensúly törvényével működik, ami belátó és kompenzál és tanít, de a jó mindig győz...

Egyszer régen, valakitől hallottam, hogy az ember nem hal meg csak úgy, nem megy az olyan könnyen. Ezt sokszor mondom a gyerekeknek, ha valami miatt majréznak. Pedig az ember pont, csak úgy meghal. Mi meg nézünk, hogy mi van, mert mindenre fel vagyunk készülve, csak arra nem, amit már megszületésünk előtt tudunk, méghozzá biztosan.