Andris, tegnap újra elfeküdt, most hányt és fosott, s olyan elesett volt, mint még szinte soha. Sápatagon feküdt és hullámokban tört rá a rosszullét. Ha jól volt, akkor azon veszekedtünk, hogy nem ehet hülyeségeket, csak ropit és kekszet, meg teát, ha szarul volt, akkor pedig azon, hogy igyon legalább egy korty teát, amibe bele volt csempészve egy kis só, hogy pótolja az elvesztegetett dolgokat. Délután aludt három órát, minek következtében Pannát nem tudtam előbb hazahozni, még jó, hogy nála volt a telefonja és tudtam neki sms-t küldeni. Délelőtt még voltam közértben vele (mármint Andrissal), hogy legyen otthon valami diabetikus kaja, szegény kezében zacskó volt, hogy abba öklendezzen. Ha ezt más anyánál látom, hogy csóri gyerekkel közértezik, baromi randa szemmel néztem volna, hiába, a szükség ugye...