Vasmacs

Azt álmodtam, hogy elmegy. Még éppen csak megérkezett, de már megy is, engem meg nem érdekel, hát látod, mennyire semmitmondóan tudok hátat fordítani, flegmán úgy nézni, mint aki csak mellékesen fordul még oda, hogy hello. Mert a hello, majdnem olyan, mint a csá, szevasz, cső, pá, akár a szomszédnak is dobhatom, s burkoltan jelzem, hogy teljesen hidegen hagy, itt van-é, vagy éppen a világ túloldalán. Most itt van, kereken két percet, persze csak álmomban, de majdnem olyan, mintha tényleg. A "nemérdekelsz" pillantás alatt pontosan meg tudom számolni, hogy hány lépéssel távozik, miközben minden erőfeszítéssel a semlegességet próbálom sugározni. Megint túl jól sikerül. Még két könnyed lépés, többet soha nem látom, egy hát, egy kockakő, amire ráköptek, én meg azt próbálom nagyon nézni, mert nekem ugye teljesen mindegy, nézni meg azért kell valamit. Aztán hátatfordítok én is, mert abban nagy vagyok. Visszatartott szavak, hogy nehogy hülyét csináljak magamból, én senki után nem megyek, búcsúzni pedig elegánsan kell. Vagy sehogy. Valami meg csak lesz, még úgy is meleg van belül, mert az ember olyan hülye, hogy apró dolgok fűtik át, amire sokáig vigyáz és dédelgeti, hogy később aztán ne fázzon. Még pont olyan, mint mielőtt megjött. Én meg csak azt mondogatom, hogy ez az utolsó, tényleg ez volt, most már elég lesz. Fantomok nélkül is érezni kell ezt, még akkor is, ha a padló csak alatta nyikordul tökéletesen, még akkor is, ha mindegy, hogy ki ő. Még akkor is, ha fel tud belőle verni az óra, mert megint hat óra van.