Vasmacs

Itt van ez a szeptember 11., ami kétségtelenül adott egy pofont az amerikai társadalomnak, de most nem is erről akarok írni, hanem arról, hogy mi jutott eszembe erről az egészről. Obama jó munkáslegény lévén, csomó olyan szimpatikus dolgot vezet be, ami teljesen ott van a szeren, nálunk mégsem lehetne mit kezdeni vele. Először is, hogy jönne ahhoz egy jött-ment politikus, akit mondjuk elnöknek hívnak, de hívhatják akár miniszterelnöknek is, hogy megmondja másoknak, mondjuk esetleg más politikusnak, hogy mit csináljon. Mindenki tudja a frankót, aztán jól meg is mondja a másiknak, még ha történetesen éppen egyet kellene gondolni, akkor azt az egyet is nyolcféleképpen csomagoljuk és mondjuk. Ha az amerikaiaknak azt mondja Obama (mondta is, egyébként), hogy szarkupacot kell lapátolniuk az ország tiszteletére ezen a napon banánhéj szoknyában (jó, nem szart és nem banánhéj szoknyában), akkor az amerikai nép büszke gyermekei, egy emberként fognak közmunkát végezni, a legcsóróbbtól a leggazdagabbig, egymás mellett. Nem mennék bele, hogy itthon mi lenne ebből, de gyanítom, hogy egy csomó tiltakozó beszéd, hogy mi az, hogy így emlékezünk meg, nem a ti halottaitok, hanem a miénk és nem is úgy volt, hanem így. Ha esetleg meghallaná valaki a bátortalan felhívást, az eredmény néhány lézengő, lelkes, zöld párti képviselő és egyetemista munkáját eredményezné és egy csomó ellopott seprűt és munkásruhát. Némán pedig senki nem tudna egy percig állni sehol, közösen meg aztán soha...