Van bennem egy kislány, aki egészen mélyen él, gondolkodik és egészen különös kapcsolatot épít a világgal. Hogy a belső egyensúlyom meglegyen, legtöbbször hallgatok rá, az alap dolgokról pedig teljesen egyetértünk. Ennek az emberkének azonban nagyon erős az igazságérzete, és a racionalitástól olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől, így, hogy ne legyek teljesen működésképtelen, egyre ritkábban hallgatom meg őt. Régebben, ha elnyomtam, addig sikítozott bennem, amíg ki nem engedtük mi együtt a gőzt, s csináltam magamból hülyét látszólag pitiáner dolgok miatt. Vagy jelentős, de mások számára érdektelen dolgok miatt. Akkor azt gondoltam, hogy ha hallgatnék, bizonyítékát adnám annak, hogy elfásultam, vagy "mittudomén", nem lennék hű magamhoz, a világhoz, az elveimhez.
Mára ez a folyton feszültséget generáló lány (vagy lény:) ), jelentősen vesztett az erejéből. Persze nem azért, mert nem értek vele egyet, hanem azért, mert nagy igazságokra leltem: alapvetően túlélő típus vagyok. Sőt, még olyan megdöbbentő dolgokra is képes vagyok, hogy értelmet találok olyan viszonyokra, aminek látszólag semmi haszna nincs az életemben, pedig dehogy is nem. Mármint dehogy nem van, na! Szóval, ha ma sikoltozik bennem valaki, már képes vagyok látszólag stabil maradni, ami lehet, hogy nem jó, talán még szép csendben meg is esz belülről, de legalább nagyobb a kompatibilitásom a világgal.

Így történhetett meg, hogy elengedtem olyan fonalakat, amiket tartanom kellene még erősen és némán hagyom hogy elszaladjanak olyan dolgok mellettem, amiknek nem kéne.A kor, a tapasztalat, a jövőtől való félelem a legjobb fájdalomcsillapító. A lány bennem meg sikolt és meghal, miközben én már csak tudom, hogy fáj, de tulajdonképpen nem érzem.
Én azt mondom, hogy túlélek, a lány meg tudja, hogy fásulok és talán valahol mélyen, végleg kiégünk, együtt.