Vasmacs

Két cikk között belepillantottam a helyi újságba, nem a Thémába, hanem az önkormányzatiba, ami szint úgy jobboldali, de most nem is ez a lényeg. Alfa állapotban a kávét kortyolgatva tudtam meg, hogy Emi néni 100 éves. Kevés írás érint meg így, főleg, hogy naponta kell legalább egyet gyártanom, amiknek a felét nem is olvasom rendesen el, csak a színes csíkokat nézem a helyesírásban. Szóval a magam 32 évem is olyan soknak tűnik, anyám történetei a homályba vesznek, nagyanyám dolgai, amiket mesélnek, meg amikre emlékszem, hogy mesélt, csak mint egy regény, olyan. Mennyi minden történik egy emberrel, ami aztán csak távoli emlék! Végig ment ezen a nénin is két világháború, ráadásul nem is magyar, hanem osztrák igaziól, csak 17 évesen került Magyarországra nevelőnőnek. Aztán vissza ment, de a gazdag család intézője utána ment, hogy feleségül kérje. Figyeled, ez aztán a gyönyörű lányregény...Ezzel szemben Emi néni két gyerek után elkezdett dolgozni a helyi bőrgyárban, s 67-ig ott is dolgozott, amikor ráadásul meghalt a hősszerelmes intéző. Ekkor beköltözött ide hozzánk, a centire egy panelba, s immár 42 éve ott él. Ez lesz egy Bronte-i hangulatú életkezdésből, nevelő kisasszonyból, akiért határt szelt át a jómódú és fess intéző. Külvárosi gyártelep mellett épült 40 négyzetméteres panel. Ahol többet húzott le, mint bárhol előtte. Nos, értem egy intéző sem jött el, bár igazán nem panaszkodhatok, nem voltam nevelőnő, sőt, osztrák sem, a németet utálom, a franciát pedig ha ezer évig élnék, akkor sem tanulnám meg. Férjhez mentem, szültem, most dolgozom. Vajon hol lesz az én végjátékom...Konzerválni kéne mindent, vagy megálmodni megint.