Vasmacs

Két nap netnélküliség után elgondolkodtam a blogok értelmén is, mint komoly, eget verő problémán és azon filóztam, hogy ki a pöcsömet érdekelhet az én bringázásom, meg alkoholizálásom és arra jutottam, hogy a kutyát sem. Meg azon is merengtem, hogy ki lehet az a csomó ember, aki olvas és milyen jó lenne, ha mondjuk ti szórakoztatnátok, amikor nincs időm ide írni, de ez csak egy futurisztikus vízió volt, így úgy döntöttem, hogy megkapjátok a hétfő esti filozófiát. Ami keddi, de olyan hétfői hangulatom van, hogy megengedem magamnak ezt a luxust, holnap milyen jó lesz, hogy már szerda van:D Szóval, iszogatás közben azon vitáztunk tesómmal, hogy számít-e az, hogy neve legyen a munkánknak. Nekem egyébként egész kicsi korom óta nagy félelmem volt, hogy mi van, ha nem lesz belőlem senki. Nem úgy senki, hogy nem írják majd piros tollal a nevem, meg nem hagyok nyomot a földön, ezt a részét leszarom, ámbátor nem lennék szomorú, ha maradandót tudnék alkotni. Senkinek lenni hivatás nélkül lehet, talált munkával, olyannal, amivel csak túléljük a napokat. Egy pék is valaki, mert megnevezett a munkája, egy fodrász is, de sajnos én ezekkel a hivatásokkal nem tudtam azonosulni, így nem választottam klasszikus pályát. Mert nekünk csak azt mondták, hogy tanuljunk és tanuljunk, mert az kell, de hogy minek, azt nem magyarázták meg, vagyis, hogy mit kezdünk majd vele. "Aki továbbtanul, az bármi lehet!" Ezt apám mondta, én akkor konkrétan grafikus akartam lenni, és a kutya nem mondta, hogy nem kell ahhoz bejutnom sem a képzőre, sem az iparra, csak el kell végeznem hozzá néhány hasznos sulit, s ismeretségeket szerezni, de ez már egy másik történet. Dolgozni akkor érdemes szerintem, ha értelmet látunk abban, amit csinálunk. Nincs értelme például semmilyen manager munkának, ahol idegen neveket akasztunk mindenkire, lépcsőzetesen szervezetbe rajzoljuk, aztán a semmitmondó munkára különböző fázis neveket nyomunk, majd meetingelünk üres, lényegtelen dolgokról, amikor csak két dolog számít, a számok és a terv, mert ebből lesz, vagy nem a pénz. Ez egy lufi világ, ami egy pillanat alatt kidurran, persze nem fog, mert az emberek jól élő része ilyen munkából él, de mindegy. Visszakanyarodva az eredeti csapásvonalra, mostanában érzem először, hogy a helyemen vagyok, s nem azért, mert mondjuk büszke vagyok arra, amit csinálok, hanem azért, mert szeretem, amit csinálok és meg tudom nevezni. És ettől érzem magam valakinek, mert lassan tudom, hogy ki vagyok. Vagy legalább is, hogy ki szeretnék lenni. Lehet, hogy ezt hozza a krisztusi kor?