Vasmacs

Amikor kislány voltam, mindig azt hittem, hogy egyszer csak megérkezem majd oda, ahová vágyom. Nem tudtam akkor, hogy ez hol lesz, vagy mikor, sőt azt sem, hogy mire vágyom, csak éreztem, tudni fogom, hogy ez az, megjöttem. Hanyatt dőlök majd a kimerevedett időben és minden lehull rólam. A levegő is máshogyan árad majd belém, mert ami eddig volt, az mind csak a felkészülés volt arra, ami végre elérkezett. Még most is azt várom, hogy egyszer így lesz, hogy eljutok az aranykorba, pedig megkaptam mindent, amit csak akartam (majdnem, amit nem, az nem is számít). Hogy valami változik belül, az is mutatja, hogy a dolgok nem a hiány miatt nem teljesek már bennem, hanem a féltés miatt. Hogy úgy érzem, ez több, mint amit kaphatok és a nagy számok törvénye szerint, egyszer csak elvesztek mindent. Én is sérült leszek egyszer csak, akit agyon csapott a sors. Ezért minden tökéletes pillanat csak félig lesz tökéletes, mert a "mi lesz ha" gondolat ott motoszkál a fejemben. Így történhet meg, hogy az állandó vágyódásunk idővel állandó féltéssé, félelemmé alakul át, amitől a jelen sosem lesz pont jó, csak akkor, amikor majd visszagondolunk rá, a jövőt pedig féljük.