Van az úgy néha, hogy összecsapnak a hullámok felettünk. Tegnap este, miután Gy. ismét egy kanmuri boldog résztvevője volt (vagyis inkább alatta), kiálltam a kertbe és galád módon rágyújtottam. Keserű volt a számban a füst, toltam mellé egy csokilikőrt (a meggyes pálesz ugyanis elfogyott:D) és azon gondolkodtam, hogy indokolt-é az erős kiborulásos tüneteket produkáló depressziós hangulatom. Gyors fejszámolás után arra jutottam, hogy igen. 28 napja egy délután vigyázott tesóm a két kölyökre, amíg én kisebb agyvérzés keretében intéztem az ügyeimet, Gy. egy este mesélést intézett, egyébként én állom egyedül a frontot. Persze tudom, hogy van olyan család, ahol ez 15 évig így megy, gondolom az én szervezetem nincs erre beállva, amúgy meg mindenki azt kap, amit bír. Szerintem. Hogy valami nem teljesen kerek a napjainkban, az is ékesen bizonyítja, hogy este, amikor fényképeket nézegettünk, Panna a maga 8,5 évével elsírta magát, hogy de jó volt régen. És akkor, ott, megnyílt alattam a föld, mert mindez azt jelentette, hogy jó volt, amikor még nem volt Andris. Én ilyet nem mondhatok és soha nem is mondanék, de látom magunkon a változást. I. Bandika szétzilálta a sorainkat és egyeduralkodó despotává vált. Minden róla szól, mert kierőszakolja magának, megerősítésre vár, s közben Panna, illedelmes gyerekként marad a háttérben. Nincs kirekesztve, mert persze figyelek rá, de úgy látom, sokkal jobban kellene. Néztem az arcomat és alig mosolygok a mostani képeken. A régi vidám, bohó arcom elveszett valahol 2005-ben, azóta egy rohamosan leharcolódott tyúk vagyok, aki ken, szel, töröl, visz, hoz, bead, levesz, figyel. Gondoltam megírom a Porontyon is, de ez lenne a 1000. ilyen poszt, hogy de szar a nők élete, még ha egy őszinte flash születne belőle, akkor is. A nagy igazság ebben a témában amúgy az, hogy a lényeg nem ott van, hogy szar az életem/vagy egyéb leterhelt nők élete, hanem, hogy nincs új a nap alatt. Ahol nem állnak a szülők/szülő mellé, ott kikopik a fény a szemekből és felőrlődik az ember.Mindenki. És ezen nem segít egy görbe este, egy telefonbeszélgetés, vagy egy kávézás, ez annak az útnak az eleje, aminek a vége az öregség. Ez az, amit lát a Panna is rajtunk és látja a különbséget a régi és mostani énem között, érzi a monotonitást, a rutint. Erre az érzésre kellene felkészíteni a nőket, hogy lesznek ilyen napok, hetek, hónapok, talán örökre így is maradhatsz és nem arról fog szólni az élet, amit egy hintőporos gyerek láttán gondolunk. A gyerek mindig előhozza a szélsőségeket, csak erről nem beszél senki, minden szép, ideális anya vagyok, éjjel nappal kézműveskedem és verselek a gyerekkel, adok a külsőmre, vagy ha nem, hát azért, mert leszarom, és kiegyensúlyozott az életem. Hát, ez a női nem szembeköpése, mert emögött az álarc mögött több tenyérrel tartják a falakat, ami bármikor beomolhat. És hogy fenékig tejfel minden, benyalja a fiatal nő. Pedig lószart az. Holnap kisüt majd a nap megint.