egészen fellendült mostanában a társadalmi életem, mondjuk dacára annak, hogy a pénzek egy része hiányzik a cash flowból. Ez izgi, különösen akkor, amikor dönteni kell, hogy internet számla, vagy osztálypénz. Végül persze mindkettő, és pont ettől izgi, mert határozottan büszke vagyok magamra, hogy megcsinálom.

Szóval néha már kimozdulok, persze általában azokkal, akikkel amúgy is egész nap együtt vagyok. Ez azért lehet, mert a sok sztereotípia, amit a válásról hallottam, baszki igazak. Egyszer olvastam, hogy a válás gyakorlatilag egy halál, mert az a valaki, aki egy kapcsolatban voltunk, tulajdonképpen meghal, azaz énünk ezután már nem lesz. És tényleg. Persze lehet, hogy ebben benne van az is, hogy túlságosan a "mi" határozott meg az "én" helyett, miközben a mély motiváció már baromira nem volt meg, de egészen új dimenzióba kerültem a másokhoz fűződő viszonyomban. Gyakorlatilag minden barátom eltűnt. Egy részük azért, mert a régi élet részei voltak és a békesség és valami tisztesség miatt így kell lennie. Nagyon hiányoznak egyébként, sokszor álmodok róluk, de a régi énnel együtt ez is ment. A másik oldalon lévő barátok, akik persze már rég nem barátok, csak emlékszem, hogy egyszer azok voltak, de miért is ugranának, amikor másfél évtizedig általában máshol voltam, szóval ők sincsenek. Persze néha szoktam keresni őket,   ők is engem (lányok ne vegyétek magatokra :DDD )de a legtöbbször pont nem érnek rá, majd máskor, jövő hét, jövő hónap, mert most mindenki abban az ideális, vagy annak tűnő családi mókuskerékben van, amikor reggeltől estig programból programba esnek bele a dédi szülinapjától kezdve, az ovis, templomos, nyaralós, kiscserkészes, barátnős és f@szom tudja milyen társaságokból. Hát pont leszarom az egészet, ez is része az újrakezdésnek ezekszerint. Aztán vannak, akiket én nem hívok fel, pedig imádom őket és ezen sokat gondolkoztam, hogy miért, mármint miért nem keresem őket. Aztán tegnap rájöttem, hogy mert a hülye viselkedést nem tudom kezelni, hülyén kezdek el én is viselkedni és megette a fene olyankor már az egészet. Ez úgy szokott lenni, hogy összefutok valami nagyon régen látott kedves emberrel, akinek a másodperc tört része alatt átfut az agyán, hogy mi van, komolyan, mintha anyám halt volna meg, vagy rákos lennék. Hogy vagy? szomorú kiskutya tekintet, mert hát tök jó, hogy megkérdezik, erre különböző instant válaszaim vannak, de az alapvető probléma pont az, hogy igen, jól vagyok.De baszki az emberek hiányoznak nagyon, akik anélkül, hogy tort ülnének a fejem fölött, egyszerűen röhögnek velem, vagy éppen sírnak, de mindenképpen úgy viselkednek, mintha normális ember lennék. Nem nagy beteg, aki most jött meg a háborúból és mondjuk fél lába van. Egyrészt nem kell sajnálni, van, amiért de, de azokért a dolgokért a bolygó 70 százalékát is velem együtt, mert hát az én döntésem is volt és mégsem a családomat pusztították el atomrobbanással, hanem csak új éltet kezdek, szociálisan konkrétan a nulláról. Szóval ezek a váratlan találkozások a gyors nyulcipő kategóriába tartoznak, miután kimerítjük a "belaktuk-e már a kecót" témát is. Mert persze dac van bennem. Meg csalódtam rengeteg mindenkiben. Viszont azt hiszem, vagyok annyira fiatal, vagy valami olyasmi, hogy elhiggyem, simán újra tudom kezdeni, hát bumm! Nulláról. Teljesen. És utána majd én is abból a pöffeszkedő állapotból beszélgetek, hogy igen, most nem jó sajnos, mert kerti partira megyek Ottóval, Gézával, Marival, vagy a pasim nagymamájának az aranylakodalmára. De egyébként sosem leszek ilyen, mert ha valamit, hát azt megtanultam, hogy a dolgok változnak, az emberek, a helyzetek, minden, de minden.  És ez nem baj, persze csak akkor, ha elfogadjuk magát a változást és meglovagoljuk mindig a hullámokat.

Szóval sosem gondoltam volna, de ez a világ tényleg rasszista, leginkább a nemekben és a családmodellben. Miközben természetes, hogy elválnak az emberek, vagy szinglik,  maga a világ kurvára úgy van felépítve, hogy párosan érzed benne normálisnak magad. Persze hivatalosan nem, de mélyen igen. Egy osztálykirándulás a gyerekkel, egy nyaralás, akár a barátokkal, és ezek a leg alapvetőbb dolgok, ne is menjünk bele a megélhetésbe, a bérek kialakulásába, a munkamegosztásba, az elvárt szerepekbe. Legtöbbször pedig pont nem azért érzem szarul magam, hogy férfi nélkül élek, hanem azért, mert úgy érzem, körülöttem csodálkoznak, hogy miért.

Emlékeztek, egy éve mire vágytam? Szex, meg szerelem, meg szerelem és szex. És bár pénzem továbbra sincs több, és érzem is minden nap ennek a hiányát, arra rájöttem, hogy hülye darabja vagyok a női nemnek:) Sosem mennék férjhez pénzért, nem érdekelnek a pózolós, sznob emberek. Férfiban és nőben sem. A szobizmus és az alulról felkapaszkodott elsőgenerációs, pénzes úri világ. Továbbra is a fűszert keresem mindenkiben, amit nem vehetsz meg apa, anya, férj, vagy Róbert bácsi pénzén. Utazni akarok, látni a világot, megtalálni a legkisebb dolgokban is a szépet, legyen az bárhol. És persze szeretnék csomó szexet és szerelmet is, de nem bármi áron. Lettem valaki, legbelül, tudom, mi nem kell és pont leszarom, hogy más miért nem érti meg, hogy A, miért válogatok, B, miért nem jó valaki, aki csak félig jó. Mert sokkal jobb egyedül, mint valakivel, akivel csak majdnem jó. Így levonva a konklúziót az elmúlt két év  leghosszabb, háború és béke terjedelmű posztjából, valamit azért csak tanultam az elmúlt három évben. Egyszer mégis csak felnövök, ha nem ugyanazok mellett az emberek mellett, hát akkor nem. És kinyitva a közhely szótárt, a lényeg a belső állandóságban van, nem pedig a külső állandóság görcsös megtartásában és keresésében. Ha ez meg lesz, sínen leszek. Egyelőre még csak naponta átmegyek rajta, pont az IKEA mögött :DDD