Csomagolok, megint. Mindig csak picit, mindig csak fél bőröndösen, mintha nem is számítana, mert mindenhol picit vagyunk, félig, alig, csukott szemmel, olyan ideiglenesen. Persze egyszer majd megérkezünk, az biztos jó lesz, ott végre kipakolok. Akkor majd kisöpröm az eddig felgyűlt port, sallangot, na az lesz majd a tiszta lap, és majd csak akkor indulunk el megint, amikor felkészült a lelkünk, mert akarjuk és kaland lesz az út is.

Emlékszem, egyszer végig jártam az összes hidat. Gyalog, és cikk-cakkban mentem, valami elől akkor is gyalogoltam, olyan egyszerű camino volt ez, lépésenként akartam elhagyni ami hajtott. De persze nem szakadt le rólam, a Gellért-hegynél már fáradtam, pedig hol volt még a vége. Vittem a magam baját, mert az olyan, hogy valahogy fejben dől el, hogy mikor unjuk meg, fogytak a hidak, de semmi sem lett jobb… Pont mint a bőröndökkel. Szanaszét pakolt táskák, hátizsákok és ruhák, mint az életünk. Nem is találom magam, magunkat, a franc vinné el, melyik csomag alatt lehet, rugdosom csak onnan ide és vissza. És a kupacok közt szobák, a szobák közt kertek, a kertek között kilométerek, nem is érdekel már egyik sem, csak fogynának már el, vagy ugorjanak össze, egy nagy kupacba, rángassanak össze engem is, fogjanak meg a gyűrött gatyák és a vasalatlan pulcsik.

De nem érdekel, mert az út a fontos, és ezt már inkább okádom, igen, valahol egy Máraiban benne lesz ez is, és ha megtalálom, kivágom. Betűnkén darabolom, tépem, aztán feldobom, és ahogy peregnek le a betűk majd elindulok… és minden lépésnél, minden lélegzetvételnél érzem majd, hogy minden rendben. MINDEN RENDBEN. VAN…