Ha nem váltál még soha, akkor mostanában ne olvass, mert kiábrándító leszek. Egyébként akkor is, ha igen, de úgy döntöttem, hogy le írom azt a sok mindent, amiről nem beszélek egyébként, hogy soha ne felejtsem el. És hogy tudd, hogy nemcsak bátorság és akaraterő, de csomó könny és emellett szép gondolat is előkerül. Mert nem vagy túl a dolgokon egyik napról a másikra, még ha azt hiszed, akkor sem. Vagy túl vagy, de máshogy, mint ahogy gondolod...

A dolgoknak van eleje és vége, én úgy hiszem. Meg persze azt is, hogy a dolgoknak sosincs vége, de ebbe most nem megyek bele, mert elviszi az irányt, szóval ültem az ágyon és néztem, ahogy pakol. Düh volt benne, én meg értettem, még akkor is, ha előre borítékoltam volna, hogy fog egy kicsit előttem is csomagolni. De én meg kiváló partner vagyok ebben, mert mentem utána és néztem. Szóval játszma. Aztán egyszercsak észrevettem egy kockás gatyát, és vitt is az időrulett, 17 év, Csepregi, albérlet, másik nadrág, másik dimenzió. Furcsán facsarodik a szív, mert vannak könnyek, amik nem azért potyognak, hogy valamit megállítsanak, hanem azért, hogy valamit kísérjenek, például egy kockás gatyát, amiből kockás babakocsi lett a Tomoriban, a szavam elakadt, amikor az ablakból megláttam, ahogy boldogan felintegetett vele a parkolóból. De furcsa már ez is, mert szép lett a kép, és a babakocsiból nyarak, telek, helyek, emberek, szívek és szavak lettek, ahol mind mi vagyunk. Ketten, hárman, négyen és néha sokan... És potyogtak a könnyek, mindenre rá, bele  a balatoni nyarakba, a havas telekbe, bele az ágyba, bele mindenbe ami volt, hogy had vigye az egészet az a kockás gatya, messze innen... de persze nem viszi... sosem fogja, bőghetek rajta, de igazából elárulom, hogy jófajta könnyek ezek.

Ültem az ágyon és búcsúzkodtam. Mindentől, amiről azt gondoltam, hogy már nem én vagyok, pedig a csontjaimban benne van ám az egész... ezt nem viszik el, gondoltam, mert meghatároz, összetart, megkülönböztet. Az enyém. A miénk.

Ha nem váltál még soha, akkor nem érted ezt az egész hablatyot.  Hogy milyen ízűű  a könny, amikor elrendezel, elfogadsz és elbúcsúzol. Hogy a keserűbe azért édes is belekerül, hogy messziről a képet is lásd, ami szép...bárhogy facsartuk, tekertük, nem romlott el... csak elment mellettünk...