Vasmacs

Tökéletes kórképe a blog annak, ha valamit nem tudok, vagy nem akarok kimondani, megfogalmazni. Strucc politika, amiről nem beszélünk, az nincs. Az elmúlt hónapokban teljes testfelülettel beálltam a résbe, ahol süvített a változás, kapaszkodtam az ajtófélfába, hogy ne engedjem át a szelet, aztán kivágott végül a huzat.

Végül persze úgy is felállok, körülnézek és még az is lehet, hogy jó helyre estem, de a lényeg, ami kezd megfogalmazódni bennem, hogy nem elég odafújatnom magam valahová. Oda kell menni... Valamerre. Valamikor. Valahogyan. 

És ez nemcsak magam miatt fontos, a gyerekek tökéletes tükrei annak, ahogyan élünk. Ez a tükör pedig most nem megnyugtató. Betegségek, félelmek, játszmák, kicsiből kifelé haladva minden összepasszol. Így, vagy úgy, meg kell találnom azt, aki vagyok, különben azok, akik velem vannak sem tudják, hogy ők kik.

A ma reggeli üzenetem Pannának azt hiszem mindent elmond, még azt is, amit nem akarnék:

"...Pannácska, az élet már csak ilyen. Egy darabig kibírjuk, aztán egyszer csak nem..".

Sokszor nem értem, hová raktározódik el az a rengeteg spirituális, önfejlesztő, pszihológiai könyv, amit olvasok. Beszívom, kiengedem, mint a levegőt. Néha úgy érzem, hogy csak szavak, száraz tények, mint a földrajzban Csehország iparága. De bármi is történik, ösztönlény maradok, ami mellett az agyam, mint egy külön világegyetem működik, az érzés pedig elborít, felemel, vagy éppen lenyom.

Egyébként most éppen a felszálló ágban vagyok, a cél pedig, hogy valahol találkozzon az agyam az emócióval....

Úgy hogy inkább ezt üzenem Pannának:

Pannácska, az élet szép, csak úgy kell gondolni rá... Kitartás! Lélegezz be, lélegezz ki. It's your turn...