Vége a balatoni arany életnek, ma kibringáztam a boltba és a pitty sem pang. Pont úgy éreztem magam, mint amikor ott maradsz valahol és megint te kapcsolod le a villanyt. Elég depresszív ezt évről évre megélni. Meg mindenhol megélni. Meg egyáltalán, miért nem tudok simán elszakadni dolgoktól... Mindegy.
Tavaly ilyenkor már csöpögött belőlem az iskola és ovi vágy, most az első Andrisnál kicsit visszavesz. Kezdjük megint a vagdosást, ragasztást, elfelejtéseket, már a Pancsinál is úgy éreztem, mintha én lennék iskolás. Most találtuk meg a tavalyi naplóját, ez annyira jellemzi a hétköznapokat:
Tegnap nem mentem suliba, ezért lemásoltam valakinek az üzenőjét, hogy mit kell vinni. Üzenő helyett ünneplőt olvastam, így én voltam egyedül díszben...
Nos, igen... egyébként úgy érzem magam, mint egy háborús túlélő, akinek még minden porcikája fáj, néhány heg még gennyedzik, de azért tudja, hogy már túléli. Mindig csak előre. Vagy felfelé. Kinek mi fekszik jobban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.