Tulajdonképpen az elmúlt negyedév felújítását befejezve, este 11-kor ledőltünk végre a SAJÁT szobánkban. Nem zúgtak a harangok, csak a fejem, de az érzés, hogy egy évtized után van végre egy saját, elvonulós vackom, végülis elnyomta a fáradtságot. Hogy mennyire elszigetelt a szoba, abból is látszik, hogy csak néztem Andrisra reggel, aki utcai ruhában libbent be hozzám. A ködön át gondoltam én, hogy ez most így nem annyira normális, kipattant a szemem, mert akkor már föl is fogtam, hogy mit mond. Nos, a szombati zabálás eredménye rászáradva figyelt az ágyában, csak reggel realizálta, hogy lehányta méga a Jespert is. Mondjuk az egy dolog, hogy én nem ébredtem fel az akcióra, de hogy ő sem... Tavaly mit nem adtam volna, a jó kis gyomorinfluenza alatt ezért.

A ház egyébként elmondhatatlanul király lett, nem is kell a mondathoz az egyébként, mert mindenek felett állati. Csak lézengünk, néha át akarunk menni a befalazott ajtókon, keressük a kukát a hálónkban a megszokott helyen és csak tátjuk a szánkat, hogy milyen komoly lett az egész. A-ból B-be komoly távolságot kell tenni, sőt, szinte vonulunk. A hálószekcióból teljesen ki tudjuk zárni a macskát, így hajnalban senki nem dugdossa dorombolva a bajszát a fülembe. Olyan a ház, mint egy kúria, amire mindig is vágytam, csak egy dolog furcsa, olyan, mintha hirtelen felnőttünk volna. A régi, bohókás lakás nyomai sincsenek meg, mindennek funkciója, vagy eleganciája van, így kicsit félek, hogy belesavanyodunk. Vagy élvezzük. Az utóbbira szavazok. 

ps: Elfelejtettem megszámolni a sarkokat, utólag milyen mázli, mert olyan szar álmom volt...remélem egyben van az illető egy messzi-messzi galaxisban és nem törte a nyakát.