Hétfőn elballagtunk a dokihoz, az asztma és én, mert már nyomott a lelkiismeret, hogy megmutassam a szépen kifejlesztett betegségem. Fújtam egy 100 százalékos légzésfunkciót, bevallottam, hogy csak fél adag gyógyszert fújok, hogy nem szedem a többi gyógyszert és hogy egy hónappal később kezdtem az egészet, mert adtam a homeopátiának is esélyt. A doki nem ette le a fejem, pedig ha én lennék ő, azaz doki, utálnám az öngyógyító betegeket, de mindegy. Egyébként lehet, hogy utálja is.

Minden szép és jó, marad a spray, és sportolhatok, ne szarjak be. Persze ezt a hipochondriámnak is elmagyrázhatná, mert folyamatosan figyelem magam. Kérdésemre, hogy most már mindig így lesz-e minden, azt mondta, hogy egy hónap múlva próbáljak leállni, de ne reménykedjek, mert tavasszal és ősszel mindig lesznek tüneteim.

(a hipochondriám egyébként kussolt, amikor három pálinka után eszembe jutott, hogy alkalmi dohányos vagyok és senki sem ütötte ki a kezemből, persze, ha megpróbálta volna sem használt volna...)

Szar érzés, hogy végleg elromlottam, hogy egy piros és egy kék puff nélkül nem merek sehová elindulni és hogy ez most már mindig így lesz. A tengerparton kellene ülnöm, valahol nagyon messze, nézni a hullámokat, szívni a sós levegőt és néha hajóra szállni két bekezdés között...  

Helyette a futócipővel szemezgetek, de olyan régen futottam, hogy nem merem világosban égetni magam. Így, inkább felpattanok a rózsaszín bringámra, ami olyan vékony, hogy félek, eltörik alattam. Nem baj, azért is királylány vagyok, mit nekem a testi hanyatlás! Aki tengerpartra akarna elrabolni, jelentkezzen, sárkány nincs, csak én!