Egy évtizede, minden napomat, abban pedig minden órát neki, miatta, vele, vagy csak rá szentelek. Legalábbis majdnem. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen volt nélküle, de nem is érdekel. Azonkívül, hogy rém szerencsés vagyok, hogy ilyen egyszerű és mégis különleges gyerek jutott nekem, igazán hálás lehetek azért, hogy más embert csinált belőlem. Még ha ez sokszor nem is látszik. S ha türelmet nem is tudtam felszívni, s nyílván már nem is fogok, a jóságra, ártatlanságra rányitotta a szemem.

ps: most már mindig két számjegyű lesz, feltéve ha megéri a százat:)