Vasmacs

Érdekes dolog ez az Isten-kérdés, a hívők és hitetlenek örök és parttalan vitáival. Mert hogy elsősorban genetikailag kell hinnünk valamiben, különben mi lenne velünk, pechünkre nem vagyunk már állatok, tehát valamit kezdenünk kell ezzel a jövő-lélek-sors kérdéssel. Aki hinni akar, becsukott fülekkel képes befogadni mindent, ami alátámasztja az elv- és indokrendszerét, aki pedig nem, szintén kiélezett karmokkal várja, hogy most mit cáfoljon meg. Egy jól edzett materialista, hitetlen, három lépésben mattot ad és megdönti az egész isten elmélet alapjait, s sok-sok kiló filozófia kell ahhoz, hogy olyan irányvonalat építsünk ki, ami ideig óráig stabilan áll.
 

Engem könnyű meggyőzni és elbizonytalanítani is és hiába mondanám, hogy nem hiszek Istenben, ez nem igaz, mert valamiben csak hiszek azért, és végül is teljesen mindegy, hogy az mi. Vagy ki. Legyen mondjuk Isten. Vagy Ember. Mert az igazán nagy dolgok fejben és szívben dőlnek el (ahh), s nehéz elhinni, hogy bármi alól feloldozást nyerhetünk, néhány " én bűnöm, én bűnöm..." által. Ez varázslás, hókuszpók, kényelem, és hárítás valaki másra.

Mégis vágyom valamire, nem bizonyosságra, hanem magára a rituáléra, kántálásra, belefekvésbe a meleg masszába.Hogy csukott szemmel mormoljam, Uram Irgalmazz. Ez lehet az a bizonyos belénktáplált kód. A többi a társadalmi távirányítás.

Gyerekként is hinni akartam, esténként nem tudtam elaludni, amíg nem mondtam el a Mi Atyánkat. Aztán apám meghalt, és megsértődtem, hogy így, hát hogyan lehet ez. Aztán később sok mindent megértettem, például azt is, hogy nem azért kellett volna eldobni az aranykeresztemet, ahogy meghalt, hanem ahogy élt néha. Így próbálok hinni abban, hogy mindennek következménye van, mindent vissza kell hogy kapjunk és minden összefügg. Mert hát mégis csak rajtunk kell hogy múljon, ennek van értelme, egyébiránt több milliárt szalmabáb él csak a földön, programozva. És én nem akarok szalmabáb lenni.