Ültünk a kenuban és a Tele már vagy huszadszorra mondta el, hogy érezzük át a pillanatot, mert most vagyunk utoljára így, együtt, ez az utolsó ilyen nyarunk. Csordogáltunk Tokaj felé és már majdnem lement a nap, de még mindig volt előttünk néhány kilométer, én meg semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy érjünk már oda, mi vagyunk az utolsók (mint mindig), éhen halok és a sátrat gőzöm sincs, hogy ki fogja felverni. De azért, egy rövid pillanatra kidugtam a fejem az önsajnálatból és a puffogásból, a Tomi keze is megállt két bögöly lecsapása közben a papuccsal és néztük a vizet, meg a partot, és persze megint Pont ott voltunk (:) ). És akkor úgy éreztük, mintha buldózerrel rombolnák le a Tisza nyugodt csendjét, a fákat a víz mellett, a gémeket. Mintha valaki berobbant volna egy üvegfalon át, amin keresztül betört a külvilág és hirtelen, valami kamasz bódulatból rázott volna fel minket, hogy néhány ezer méterrel arrébb, teherautók nyüzsögnek és automatáknál vesznek föl pénzt, DVD-t néznek, és vár a főnökünk, az anyánk, a pasink, vagy a csajunk és gőzünk sincs, hogy mi még, de egészen biztosak voltunk benne, hogy valaminek, valahogy, lassan vége van
 

Aztán megszólalt az optimizmus, hogy neeeem meg miért mondasz ilyet, a mi társaságunk még járókerettel is össze fog járni. És hiába ütöttem volna le a lapáttal mögöttem azt a két majmot, akkor valahogy mégis nagyon szerettem őket.

Többet nem ültünk így, egy csónakban. Nem nyaraltunk együtt, már másokhoz tartoztunk, férjez mentünk megnősültünk és már egy asztalhoz sem nagyon ülünk. Sokat gondolkodtam azóta, hogy bár a Tele sok mindenben nem jó, van néhány dolog, amiben utánozhatatlan. Annyi mindenre emlékszem a Tisza-túrákból, amikor megkergettek minket a faluban, mert szézcsaptunk egy kocsmát, a pólószakítós éjszakán, amikor hajnalban tehéncsorda ment át a sátrak között, vagy amikor összekapaszkodva csordogáltunk és cigiztünk és röhögtünk. És folyton valaki sírt és hülyét csinált magából (én is) és megcsalt valakit, vagy összejött valakivel, de erre az utolsó befutóra úgy emlékszem, hogyha becsukom a szemem, látom a csónak orrát és a Tomi böglyeit...

Most pedig csak nézek magam elé, hogy mikor lettünk mi tulajdonképpen felnőttek! Már mindnekinek van ülőgarnitúrája, szekrénysora, vasalt inge, határidőnaplója, a Tele feje tiszta ősz, tavaly láttam valamikor, a Tomit pedig öt éve nem. Nekem még borítékom is van itthon rendszeresen és tévéműsort is veszünk, sőt, még a száraz zsömlét sem dobom ki, mert jó lesz morzsának. S hogy mikor lapátoltuk át magunkat ebbe a törvényszerűen "megszokott", tervezhető és egyenes világba nem tudom. Pedig jó lenne csordogálni még Tokaj előtt egy kicsit...