Vasmacs

Én álltam kint, ő meg bent, kettőnk között az ajtó. "akkor sem, akkor is, meg akkor...." Jól megnyomott, kunkori üvöltések, az óvónőben meg éppen egy szépen felépített jellem esett darabjaira. Ahogy jövök le a lépcsőn (mert anyuka, várja az ablakban, hogy integethessen), azon gondolkodom, hogy milyen találó kifejezéseket használtak már régen is. Nehéz szívvel, ugye...ez a legjobb szó, mert a levegő csak egy szívószál csíkon jön be, meg ki, és a mellkasom felső szerkezetére kis piócákat pakoltak. Semmi újat nem alkotunk, nyelvatnilag megrekedtünk Kazinczynál, az agyunk csúcsa, meg valahol Platonnál tetőzött. Ő meg csak áll az ablakban, először fejcsóválok, aztán vidáman integetek. Annak az arcnak, amely újra rákezd a rapszódiára, ahogy meglát. Gondoltam, sírhatnánk együtt, én a hóban lent, ő meg fent. Azt, ha már meguntam, visszamehetnék és elhozhatnám onnan, mert egészen biztosan van valami komoly oka, hogy kivetkőzött, így január derekán, másfél év zökkenőmentes (khm, írói túlzás) közösségbe járás után.Itthon nincs semmi változás, nem öljük egymást, nem született kistestvére (azt hiszem), igaz, az oviban van egy halom kretén gyerek. Olyan jó lenne újrakezeni. Valahol. Másik csoport? Másik óvoda? Vagy másik szülők? Vagy vadásszak szülőket, hogy barátra leljen? Na!!