Vasmacs

Egyébként, ahogy mászkálok a városban, egyre pontosabban meg tudom foglamazni, hogy mi zavar, ebben a külvárosi, lilaakácközös életben. Hiányzik az, hogy érezzem, valaminek a része vagyok, hogy informálódjak olyan dolgokról, amiről nem beszél a tévé, nem fizetnek érte bannert, nem írja le a port. Hogy utazgassak a földalattin és jé, mehetnék alternatív táncszínházba, mert tök jó a darab címe és még oda is érek, de persze nem megyek, de ha akarnék, mehetnék, mert tudok róla. Hogy azt érezzem, ezek a dolgok nekem is szólnak, hogy a Körönd megállójában még minidg enyém a pad, az Oktogonon még mindig ott  a sunnyside és a shadow-side, és nincs FMK meg Tilos az Á és talán már Hold sincs, de tudom, hogy van más hely. Van még fix kocsmánk, ahol a csapost ismerjük, ha a helyet nem is szeretjük annyira, itt ez lakik, ott pedig az, akikhez elég csak felugrani. Pöffeszkedő családosként persze ez nehéz, de biztosan van, akinek ez sikerül.

Amíg reggel ültem a rohadt Hungáriáán a dugóban, számolgattam a kultúra és jómagam találkozási pontjait. Tart a nullába. Nem emlékszem, hogy mit néztem meg utoljára a színházban, talán Zsuzskával voltunk valami angol darabon. Hogy az operából Gy-vel kijöttünk, végülis nem annyira ciki, tekintve, hogy a Carment egy ötvenes dagatódt nő játszotta, a pali pedig még nála is öregebb volt. A szomorú pedig az, hogy nem azért nem járunk színházba, mert nem jut rá idő, hanem mert lusta vagyok megszervezni: mit akarok megnézni, mikor, gyerekekre mamaszervezés, stb. Hát, ilyen a jövő konzumidiótája...