Reggel, ágyazás közben, a kezembe akadt egy Panna rajz,amit nekem csinált karácsonyra. Ritkán futja már el egy-egy rajzától a szemem a könny, most viszont nagyon szíven ütött. Mert benne volt minden, amit egy rajz adhat. A figyelem, hogy tudja, hogy milyen néven garázdálkodom a neten és hogy a saját dolgaimban látja a fontosságot. Nem cukorhelyes kiskacsát rajzol, hanem olyat, ami az én világomban is hasznos és szép. És legfőképpen azért, mert tényleg rám gondolt, nekem akart örömet szerezni, nemcsak egy anyának, kinek minden ünnepre virágot rajzolnak, mert azt szoktak, meg helyes kislányt, kézen fogva anyával.

Gondosan visszaloptam a rajzot, mintha nem láttam volna, amikor észrevettem, hogy az asztala alatt, kis csomagolópapíros, névre szóló csomagok figyelnek. November 30. van. Az agyam tele mindenféle hülyeséggel, hogy kinek, mit vegyek, és még persze senkinek semmit nem sikerült beszereznem. Együtt fújom a hülye felnőttekkel, hogy mekkora átverés ez a karácsony és milyen kár, hogy a rohanásról szól, meg a pénzről és a pénzről. És ezek a kis elkészített csomagok, olyanok voltak mint egy tükör, amibe belenézel és azt mondod, hogy de ócska vagy. Mert dühít, hogy egy kislány miért nem dől hanyatt az ajándékvárásban, az ünnepek örömében, miért kell már most azon görcsölnie, hogy "jaj, apának mit is rajzoljak, idén is biciklit?), és dühít, hogy elvonul és teátrálisan készülődik és kizár mindenkit, de látványosan nyüzsög, hogy az orrunk alá dörgölje: "jön a Jézuska, én már készülődök." És dühít, hogy miért nem tudok ilyen lenni, miért kell ebbe az idióta masszába beépülnöm, aki csak köpködi a karácsonyt, de nem fordulok sarkon, hogy meg tudjam szeretni. Ránézek az ajándékaira és utálom magam, mert fejben osztok szorzok, mérlegelek, ez túl sok, az túl kevés, és közhelyesen unalmas vagyok. Amikor a legnagyobb playmobilt akarom nekik megvenni és elvárni tőlük hogy örüljenek, pedig lehet, hogy ők még tényleg értik, hogy miről is szól ez az ünnep. Azokról a kis névre szóló csomagokról, amik négy héttel karácsony előtt ott figyelnek az asztal alatt, nem pedig arról a visszaszámláló bombáról, ami már itt sistereg, vegyél, egyél, vegyél, egyél, vegyél, egyél...