Szombat este majdnem agyonnyomott a Fáraós könyv, amivel harcolok legalább egy hónapja. Tegnap elgondolkodtam rajta, vagyis a könyv alatt, hogy vajon miért gondolják az írók, hogy a lehető legnagyobb katarzist az okozza egy műben, ha a hősnő, mielőtt szívszerelmétől elszakítják végleg, még teherbe esik, hiszen úgy már minden zsír lesz. Nem tudom, mit kompenzálnak ezek a sztorik, a nő egyedül szopik, a gyerek sosem ismeri az apját, a pasinak meg vagy szar, mert nem látja a gyerekét, vagy már úgy is mindegy. Ezekről a love motívumokról mindig eszembe jut egy ismerős csaj, akinek olyan sztorija van, hogy jobb, mint egy film. Lány teherbe esett 19 évesen, véletlenül, gyereket megtartotta, pasi balra el, mert ő nem akarta, szóval így éldegéltek, egymásról mit sem tudva, apját gyerek sosem látva, több mint tíz évig. Aztán a csaj írt egy levelet a srácnak, felvették a kapcsolatot, most pedig élnek együtt boldogan, mint Marci hevesen.Hm, van ilyen. Mit nyertek és mit vesztettek időközben, rejtély, de az örök pesszimistáknak mindenesetre egy kis fény az alagút végén, hogy bármi megtörténhet. Sőt, még az is.