Ahogy álltam tegnap a koncerten és néztem a sok önfeledt embert, akik közelebb voltak a nullához, mint én a negyvenhez, megcsapott a vadászat szaga, a levegőben volt a párválasztás rezgése. Én már a szélén vagyok, kikerültem a körből, átlátszó üveg test csak, aki nem számít,egyéb funkcióra való. Értelmét vesztett testdarabok, amikre ráaggathatok valamit, de muzeális darab lettem, akit kötél mögül lehet csak bámulni, vagy cetli van rajtam, hogy eladva. Vajon meg tudna engem még valaha, valaki szeretni?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.