Tegnap egy cikk kapcsán megpróbáltam mélyen magamba nézni, hogy én tulajdonképpen tudnék-e leszbikus lenni, vagy konzervatívnak dobott le a gólya. Mert hát az is lehet, hogy mindenki lehetne az, csak van, aki ezt beismeri, van, aki kispolgári életében elnyomja az efféle hajlamokat. Mert, s itt jön az én logikám, ha ennyien művelik, akkor az vagy normális és mindenkinek kéne, vagy vagy tulajdonképpen ők sem leszbikusok-homokosok, csak úgy csinálnak. Tépelődtem, hogy mekkora csalódáson kéne átesnem, hogy soha, de soha ne akarjak pasival élni, pláne szexelni. Megpróbáltam elképzelni, hogy az a meleg, bizsergető érzés, ami a férfi nemhez kapcsolható, egyszer csak egy nőnél fog el. Aztán nem tudtam elképzelni. Snitt. A pasik amúgy is a szagukkal fogtak meg mind, valaki vagy kell, vagy nem. Egyszer volt egy postás az egyik munkahelyemen, aki olyan randa volt, mint egy ló. De valami csak lehetett benne, mert nekem tetszett, a többiek meg rajtam röhögtek, hogy ilyen nincs. De van, ez a kémia. S hiába tetszik mondjuk egy jó csaj, azért az ne akarjon már megértő, gyengéd és ragaszkodó lenni velem. Ahhoz kell egy izmos nyak, meg egy hegynyi pasi. Na, az a normális, nem szoli cicit markolászni. Szóval arra jutottam, hogy vagy én nem vagyok normális, vagy a leszbikusok.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.