Már régóta tudom, hogy az élet nem igazságos, s bár élharcos feminista soha nem lennék, azért igazán megértő tudok lenni a forradalmukkal. A mi családunk, azaz az "új családom" jelszava, az élni és élni hagyni. Kvázi, éljünk egymás mellett, s néha megdöbbenünk, hogy vazze, te is itt vagy?! Ez nekem hosszú évek alatt sem megemészthető, bár be kell valljam, az utóbbi években sajnos sok mindent átvettem ebből a filozófiából.
(közben hallgassátok ezt, nem tudok leszakadni róla, porontyot is szétoffoltam:) A gyakorlatban ugyanis úgy működik az élet, legalább is nagy vonalakban, hogy mindenki csinálja azt, amit akar, úgy ahogy akarja, de lehetőleg legyen a magánügye. Ha jó dolgok sülnek ki belőle, akkor az ügy közös, de ha szar, hát az egyéni nyomor. Persze látok némi javulást a másik oldalon is, s tudom, hogy nehéz abból kilépni, amit hozunk otthonról, én viszont sokszor kevésnek érzem ehhez az egészhez magam. Az isten tudja, talán menstruálok, vagy csak sok a napkitörés, de ez már mindig így lesz. Vagy inkább kérdőjellel a végén? Én hisztis picsa maradok, Gy. meg öntelt, lusta disznó? Szép is a házas élet, milyen jó, hogy gyerekeket szülünk, van legalább értelme az egésznek.
Amúgy ha még egyszer dobhatnék rocksztár lennék...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.