Zavarta a csönd. Ez volt az első gondolata, aztán rögtön a második, hogy milyen marhaság arra felébredni, hogy nem hall semmit. Nézte a fehérre meszelt falat, kereste a jól ismert arcot az ablak mellett futó kusza repedésben és várta, hogy megmozduljon belül valami. És meg is mozdult, a bosszankodás szép lassan indult el, először szinte észrevétlenül, majd egyre rutinosabb körökkel letapogatva a kényelmetlen gondolatokat.

Hülye dolog ez, hogy hiányzik a zaj, és megpróbálta azonosítani a csendben a nem létező, vagy csak nagyon távoli mozgásokat. A ház üres volt, csak a közeli főútról szűrődött be némi motorzúgás. Gyökereiben panel gyerek volt, régebben azt hitte, hogy ez egyet jelent a prolival, de most, a ház csendjében gubbasztva egészen új értelmet nyert annak lenni. Hol volt már a kulcsos gyerekek romantikája, vagy az egyen ajtók mögül kiszűrődő paprikás csirke illata, ami az otthoni idillt testesítette meg? Ez nem hiányzott neki, most mégis úgy érezte hirtelen, mintha valamilyen kusza mátrixból szakították volna ki, ahol láthatatlan szálakkal volt összefűzve a Tóthné csoszogásával, a szemétledobó durrogásával és a radiátoron szétfutó csörrenésekkel.

Másfél évtized óta most gondolt erre először, kicsit örült is neki, hogy végre képes volt megfogalmazni, hogy mit érez a falusi csöndben. Vagyis mit nem érez, így kiment inkább a fürdőbe és összenézett a tükörképével. Miután megbizonyosodott róla, hogy a nő bíztatásra szorul az üveg túloldalán, arra gondolt, hogy elűzi a gondolatot, miszerint ő maga tájidegen itt, mert csak ki van pöckölve egy szimpatikus díszletbe. Egyedül van, nincs körülötte egy rendszer, ami folyton a képébe tolja magát, nem jön a szomszédból a rántotta szag, nem látja a kutyát sétáltató nőt ízléstelen kabátban és nem lélegzik együtt egy biológiai teleppel, akik ezer és ezer szinopszissal kapcsolódnak egymáshoz.

Ez rögtön meg is állította egy pillanatra, mert az a gondolata támadt, hogy igen, megtalálta az emberiséget összetartó, láthatatlan kötést, hát persze, egyek vagyunk és most például hülye zajok, vagyis azok hiánya ébresztették rá erre az ősi igazságra! Kereste a megfelelő izmust, amit ráhúzhatott az elméletére, közben nekiállt megkenni egy előre szeletelt kenyeret és a felismerés érzelmeitől fűtve a négyes busz hangjának az emlékét is megkönnyezte. És még csak a reggelinél tartott!

A kezdeti magányosságot önbizalom váltotta fel, hiába, megtalálja ő a helyét ebben az izolált négyzetben. Csak előbb leírja, mert érezte ám, hogy valami magvas dolog szökött szárba, hosszú idő óta először, amikor az érzelmek gondolatokká formálódnak, szinte maguktól és már a kéz is bizsereg, hogy írja már le a szavakat, faragja ki az érzést! Kár, hogy mindez irányíthatatlan, gondolta, mert nincs az a tempó, diktafon, ami követni tudja ezt a vihart, ami lássuk be, Angyalföld és a Hajógyári sziget öreg zajait kutatva zavarta fel. De azért néha a számítógép felé pislogott, mert hát dolgoznia kell, ráadásul azzal a döggel, és ha most bekapcsolja, elszáll a pillanat, ez biztos. Mert rákattint, válaszol, megnéz és már megint egy újabb mátrixban lesz. Ami elnyomja majd a szeméttároló zajának a hiányát, az apró konyhából kiszűrődő kávéillatot, az anyja papucsának a csattogását, az emlékeket…

A rendszer felállt. Ezt írta ki a gép, ő meg azt gondolta, hogy rohadjon meg, ha még egy frissítést futtat.  Alkotó tevékenység, társas magány, elidegenedés, Marx és Engels, kaputelefon csöngés, a szomszéd ajtócsapkodása, idealizmus, spiritualizmus… Meg kéne írni. Egyszer tényleg, és kispált fütyült, hogy kell egy rendszer, ami nem mozog és megígérte anyu is hogy megkapod… És már írta is a hárombetűs szavakat egy tervbe, ki tudja kinek és ki tudja miért, a csöndben pedig valahol messze még ott keringett egy beszélgetés „Hallod? Ne hallok semmit! Dehogynem, figyelj! … Még most sem…! Hallgasd csak? Hangosan veszem a levegőt. Jó, azt is hallod, de mást? A szívemet is! És még? Ledobták a szemetet! És azon túl? Elindult a busz… és dudált valami… Igen, na látod. Ez egy hajó a… Hajó?! Tényleg, a tengeren? Dehogy a tengeren, a Dunán, de a tengerre megy és … Én is a tengerre akarok menni! Majd mész, de most aludj el. Alszom, csak hallgatom a hajót a tengerről… hm...ugye, hogy mindent hallani…”