Vasmacs

Ha egy tökéletes világban élnénk, akkor a munkámban megtehetném, hogy leírom, miért is utálom a teát. A márka belátná, hogy az élet reálisabb, ráadásul sokkal szebb onnan nyeri, ahonnan nálam indult, mármint a tea.

Szóval, négy, vagy öt évesen, asszem a ma is ismert rota vírussal a László kórház vendégszeretetét élveztem öt napig. Nagy megrázkódtatás lehetett ez nekem, pedig voltam már előtte is kruppal, de erre az öt napra nagyon élénken emlékszem. Az éjszakai fényre, ami mellett a nővér olvasott, én meg néztem a nyakát, hogy de jó neki, nincs kórházban és nem lóg ki a csuklójából egy tű sem. Emlékszem a családomra, akik időről időre feltűntek az üvegajtó előtt, én meg csak néztem őket. Nem voltam szomorú, csak értetlen, a dolgok meg csak történtek. A nővérek fésülgették előszeretettel a copfjaimat, egyszer meg is akarták a fekete csempés fürdőben mosni a hajam, de behisztiztem, olyan undorító volt a kád és emlékszem az ágyszomszédomra, akinek a seggébe szálka ment a szánkóból. Hogy az utóbbi személy mégis mit keresett a fertőző osztályon, harminc év alatt nem sikerült tisztáznom.

Szóval, ha már a teánál tartunk, emlékszem a műanyag bögrére, amiben kihozták, reggel, délben és este. Két színű volt, a narancssárga, és a citrom, felül bemélyedéses, alul csak henger, füllel. Mivel kiszáradás gyanúval vettek fel az osztályra, gyakorlatilag tölcsérrel töltötték először belém a cuccot, amit szépen sugárban ki is hánytam, így maradt az infúzió, a napi teafelhozatlaról azonban továbbra sem maradtam le. Milyen is volt a tea? POnt, mint a hugy. Bocs, hogy csak így, de három évtized után sem jut találóbb kifejezés rá. Ha nagyon kerestem benne, akkor megtaláltam a citrom nyomát, amit a cukor próbált elnyomni, valami ismeretlen ízzel együtt, ami akár húsleves is lehetett volna, de nem nézem ki, hogy bárki is ilyen drága ételt pazarolt volna, abba a literszámra osztogatott borzalomba. Amikor aztán megszabadítottak a tűtől és az infúziós álványtól, töltötték tovább belém a teát, így például esélyét sem adták, hogy éhes legyek, ami lehet, hogy nem is baj. Arra is tisztán emlékszem, ahogy utolsó nap a nővér beadagolja nekem, ha nem eszem meg a borsófőzeléket, nem mehetek haza. (itt jegyzem meg, hogy semmi ökörséget nem szabad a gyereknek mondani, mert komolyan veszi, én halál biztos voltam abban, hogy a szabadulásom egy tál, csomós főzeléken múlik, és arra is emlékszem, mennyire jó akartam lenni) Szóval emlékszem, ahogy potyogtak a könnyeim a borsóba és kanalanként szenvedtem, hiszen napok óta nem ettem semmit, amikor pedig felálltam több napos fekvés után, nem bírtak el a lábaim, ami akkor nagyon vicces volt. Persze emlékszem arra is, hogy úgy fogadtak otthon, mintha háborúból jöttem volna, emlékszem a hálóingre, ami piros és fodros volt és szerintem anyám direkt olyat vett, amit egyébként sosem, hogy biztosan tetsszen nekem, és az Ubulra is, amit szerintem gimi után dobtunk csak ki, addig bevilágította bohócfejével a szobámat.

Szóval, ha én a márka lennék, ezt mind megíratnám, mert, ahogy belekortyolok a teába, egy pillanat alatt beugrik ez itt fönt mind és még annál is több. S a szokásos béna befejezések mellé, simán beírhatnám, ahogy szoktam, amikor egy jó témát és viszonylag jó írást egyszer csak leleplezek, miszerint a Kunigunda a legjobb termék égen és földön. Tehát elég lenne csak annyi, hogy mindezek ellenére, képes vagyok naponta teát főzni és ami annál is nagyobb szó, néha meginni is, mert van íz már a teákban, ami az infúziót, a rácsos ágyat és a magamrahagyatottságot elnyomja. Egy ideális világban pedig, lehúzva a szokásos marketing sallangokat, ez egy ösztönző cikk lehetne.