Vasmacs

A problémáink ugye mindig csak magunkhoz mérten értelmezhetőek, szóval igazán kár a nyilvánosság elé tárni megvitatásra az olyan dolgokat, amiktől jómagunk agyérgörcsöt kapunk, más meg ellenben boldogan körbevizelné magát, ha csak annyi baja lenne, mint nekünk. Éppen ezért, nemcsak a boldogság, hanem a szomorúság is relatív, szóval egyesek szemében nyilván vörös posztó, ha egy létező és saját (valamint a bank) tulajdonában lévő kertes ház állapota miatt megyek le hídba. A mi keresztünk ez, vagyis a ház, mert minden, ami vele kapcsolatban kívülről olyan egyszerűnek tűnik, Gy. és én úgy beleragadtunk a dolgokba, hogy néha azt gondolom, ezt a repedést nézve a nappaliban fogok nyugdíjba menni és az ágyam, ami amúgy is egy átjáró ház, az idők végezetéig a lakás mértani középpontjában lesz.

Ha tudnánk, hogy merre lépjünk, akkor talán előbb utóbb megszületne a kompromisszum, de mivel engem nem áldott meg a Jó Isten kiváló intézkedő képességekkel, valamint gyakorlatilag egy idő után „leszarom”, hogy mi nem készül el, mert kár vitázni (azt csináljuk együtt, ami jól működik), szóval inkább kiszállok a témából.

Alapprobléma: Egy több mint 100 éves, alap nélküli, talán bontásra ítélt házban ülünk, tetemes hitellel, s képtelenek vagyunk megszülni a döntést, hogy pakoljuk-é bele a nehezen összeszedett tartalékainkat (mely után integethetnek majd a gyerekeink, viszlát iskoláztatási alap, vagy bármi segítség), vagy elengedjük a kezét az egésznek és valahol máshol vetjük meg a lábunkat. Vagy itt, újabb hitelekkel építkezve. Ha viszont nem adjuk ezt el, nincs pénz, amiből nekiálljunk. Eladni sajnáljuk. Még jobban eladósodni nem akarunk. Alapvetően vitatkozni sem akarunk rajta, ha azonban bármelyikünk kiejti a hungarocell szigetelést, terasz terveket, süllyedő nappalit, vagy bármit, ami ehhez kapcsolódik, pillanatokon belül jön az anyázás: Te hibád, te bajod, te anyád, te pénzed.

Egyébként kiválóan vagyunk, inkább konzerváltuk az eddigi állapotokat, mert ha nincs szó új konyháról, hálóról, fürdőről, tetőről, nem összedőlni készülő házról, a béke konstans. Nekem ugyan néha eszembe jut, hogy a repedés, mely kettészeli a „hálónkat” (muhaha) pont az ágyunk fölött van, de néhány perc aggódás után örülök, hogy nem a gyerekeknél. Lehet, hogy nagyobb biztosítást kéne kötnünk magunkra…

Sok-sok-sok töprengés után végül arra jutottam, hogy vagy nyerünk a lottón, vagy a lóversenyen. Esetleg elkezdek pókerezni, a fizetéseinket és a jövőbeli pénzügyi lehetőségeinket tekintve ugyanis még hosszú ideig biztosan marad minden a régiben. De hát nem baj, csak az igények nagyok, ugye, még a Lukács is megénekelte: „ …Ha nem hiszed el hogy az életed ajándék, nézd meg jobban, hogy élnek anyádék…”