Vasmacs

Van az oviban egy kislány, akinek az anyukájával jóban vagyok és a gyerekek is szeretik egymást. Régóta tudom, hogy nehéz helyzetben vannak, mert nem csak elvált nő két gyerekkel a mami, de a volt férj még meg is halt, a csajnak nincs munkája, mert egyszerűen nem kell sehová, stb., stb.. Nem az a panaszkodós fajta, hosszú duma után jött elő a pénz dolog, s csak mellékesen mondta, hogy "például 21-e van és 3000 forintunk maradt a hónapra." Azért is merem leírni, mert egyrészt nem olvas, másrészt napok óta nem tudom túltenni magam a dolgokon.

Persze azonnal mondtam, hogy ne vicceljen, bármikor megszorul, örömmel segítek, de fel volt háborodva, nekem meg hazafele, amikor ballagtunk, Andris, a kismotor, meg én, csak csípte a könny a szemem. Nem azért, mert most döbbentem rá a burokból kitekintve, hogy jé, vannak emberek, akik nélkülöznek, hanem mert olyan közel van hozzám és valószínűtlen, vagy nem is tudom megmondani, hogy milyen.Sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnék segíteni, ruhát nem fogad el, mert a nagytesótól rengeteg van, mit tudok neki adni? Becsúsztatok egy tízest a kislány váltórucujába? Vagy kaját lopok az öltözőszekrényhez? Ha én lennék ilyen helyzetben, nekem is rosszul esne, minden ilyen segítség, még ha őszinte szeretetből jön, akkor is. Mert attól, hogy valaki szegény, vagy csak szarban van, az egyenes gerinc nem törik meg, s nem attól, hogy szégyen kérni, vagy elfogadni, hanem attól, hogy belülről szorítja az embert a tartás.

Nem etióp kiskölykökről van szó, akik hét határon túl élnek és maximum a tévéből sokkolnak, hogy tudjam, van ilyen. Egy kislányról, akit naponta emlegetünk, mert a fiam szíve csücske. Egy látszólag jól élő családban, ahol igazából a joghurt megvétele is probléma, vagyis nem, mert nem vesznek olyat. Este nem esett jól a hús, amit ettem és utálattal néztem azt a temérdek szart, amit felhalmozunk. Hiába vagyok amúgy spórolós, a megvásárolt dolgok tizedét sem kellene megvennem. Persze az ember mindig fölfelé néz és csak néha merül el magában. A leltárban mindig az tűnik fel, hogy mi nincs, s csak ritkán szembesülünk azzal, hogy másnak mennyi minden luxus lehet a mi napi normál életszínvonalunkból.

Nem vagyunk gazdagok, de jól élünk és ahogy gondolkoztam, igazán nem hiányzik semmi, de semmi. Soha be nem vallanám, hogy mi mennyiből élünk havonta, pedig hát igazán nem szégyen, mindketten tanultunk ezért. De ilyenkor eszembe jut, hogy hányan vannak, akik a létminimum körül táncolnak havonta, pedig biztosan többet tesznek le az asztalra, nem himi humi reklámszövegekkel virítanak, meg bugyuta, áltudományos cikkekkel, sőt, biztosan nem látszatiparágban bűvészkednek, lufiszoftverekkel. Tanítják például a gyerekeinket, napról napra csiszolják az agyukat, nevelik az ovis kölykeinket, hogy amíg én bohóckodok a melómmal, addig legyen valaki, aki értelmesen foglalkozik velük. Mondjuk bruttó 120-ért...viccnek is rossz...

Soha nem szerettem a virítós dolgokat, mindig gondot okozott egy-két luxus termék megvétele. Persze hamar feldolgoztam, de a keserűség például mindig a számat marja, ha ránézek a baszott nagy tévénkre, mert hát minket...Tök jó, de valahogy ez nem más, mint polgárpukkasztás, vagy mittudomén. És bármilyen drágább dolgot veszek, még ha a gyerekeknek is, egy jobb cipő, vagy akármi, igen is ott van bennem, hogy ezt más nem teheti meg és alapvetően mi sem érdemeljük meg jobban, csak ezt dobta a gép.

Hogyan tud az ember segíteni másokon? Hajtja a gazdaság motorját, hogy emelkedjen a GDP, vagy fogyaszt, hogy más termelhessen? Én úgy szeretnék adni, karácsonykor is nagyon jól esett, mert láttam, hogy kinek megy a dolog, személyesen vittem el, még ha legszívesebben ki is maradtam volna belőle, nem kell nekem megköszönni semmit, használjanak mindent, csak tudjam, hogy jó helyre adtam dolgokat, nem egy konténerbe, ahonnan három nemzetiségi kikukázza és eladja a piacon.

Valahogy nem működik jól ez az alapítványos dolog, ugyanis rengeteg olyan ember nem jut segítséghez, például az ovistárs kislány, akik bizony rászorulnak. Az igazán hátrányos helyzetű rétegek amúgy is benne vannak abban a szociális rendszerben, ami valamit csak javít a helyzetükön, s amikor egy alapítványnak küldi az ember a pénzt, azt érzi, hogy ez is ment a kalapba, sosem lehet biztosan tudni, hogy egyáltalán azok használják, akiknek szántuk. Családok ezrei nélkülöznek napi szinten, őket ki támogatja? Hogyan lehet rajtuk segíteni, arc nékül?

Annyi szegényes cikket írtam a porontyra, de ezt még valahogy benyomom, talán alapítványt kellene létrehozni, de ez megint fából vaskarika. Aki adakozna, honnan tudja, hogy jó helyre kerül a pénze, és egyáltalán, ki kapja meg? Hogy dönjük el, hogy kinek jár? Főleg, ha nem is tudja senki, hogy az illető rászoruló...