van az a része az ébredésnek, amikor puha vattában vagy, semmi sem fáj és minden tökéletes. Így ébredtem ma is, olyan furcsa volt, hogy jéé, így is érezhetném magam... néhány pillanatig tapogatóztam a megszokott nyomás után, aztán amikor megtaláltam, megállapítottam, hogy még mindig élek.

Az energiákkal lehet a baj, mert az már biztos, hogy ennyi ideig nem tarthat ki egy mélyhullám, szopóág, vagy isten tudja mi. A hetet összefoglalva, két munkából egy ugrott, így a kétlábonállás egy időre feledésbe merült. Persze ha jobban belegondolunk, az egylábonállás is, mivel a másik munka is féltökű még, de legalább látom a startot, ha a fényt az alagút végén, nem is. Tegnap rádöbbentem, hogy valakinek, aki fontos volt hosszú hónapok óta, igazából én nem annyira, vagy máshogy, mint ahogy én szerettem volna, és hatalmas űr lett bennem. Mert hát olyan hülye az ember, hogy az érzelmek hátán lovagol, hol fent van velük, hol pedig a hullámok alatt, én pedig most egy kissé alattuk, dacára annak, hogy aggyal tudom a miérteket és azt is, hogy nem várhatom a boldogságomat mástól. De fuldoklom  az érzés nélkül, ami végülis eddig is csak bennem volt és hát illúzió volt, de én elhittem, betakart, felemelt, melegített. Elhagyott energiák, elhagyott álmok...

Éjjel azt álmodtam, hogy pakolják ki a lakást, viszik a mosógépet, frigót, én meg bólogatok, hogy hát igen, megleszünk mi ezek nélkül is, hát persze, mindez tényleg luxus... aztán egy parkban sétáltam és valaki megölelt én meg bőgtem, de valami felszakadt bennem és csak sírtam, sírtam... 

Aztán ma beaszart a kocsi, a szokásos motor, vagy szűrőhiba... Beülni életveszély, három méterenként leáll...A szerelő nem veszi fel a telefont, szóval jövőhéten sportos tempóra váltunk...

Hát ezek mennek... de innen szép felállni...